Ugye te is többféle szakítást átéltél már? Amikor meg sem rázott, amikor alig vártad, hogy elhagyja a lakásod, amikor fájt két napig, de a harmadikon már a pasikat figyelted. És olyat is biztos tapasztaltál már, amikor hangosan zokogva a párnádba fúrtad az arcod. Ez utóbbi akkor lehetséges, ha nem te akartad a végét. Vagy, akkor, amikor az eszed irányította a döntéseidet. Például, túl idős, túl fiatal, túl szegény, túl gazdag (na jó, ez a ritkább), vagy éppen nős.
Carol Dweck és társai a Stanford Egyetemről azt kutatták, milyen kapcsolat van a szakítás és egy ember önértékelése között. Személyiségünkkel kapcsolatos önképünk ugyanis hozzájárul ahhoz, hogy könnyen felépülünk-e a szakításból vagy sem. Dweck szerint traumatikus élmény az, amikor az az ember, aki már jól ismer, úgy dönt, hogy nem akar velünk lenni, vagy épp mi döntünk úgy, hogy hosszú távon ennek már nincs értelme. A tanulmány társszerzője szerint: egy szakítás – különösen, ha otthagynak valakit – könnyen eljuttathat arra a pontra, hogy megkérdezzük: kik is vagyunk és mennyit is érünk valójában. És, akkor még nincs szó az önhibáztatásról.
Amikor az ész érvek vezérelnek, akkor többnyire a társadalmi normáknak akarunk megfelelni. Azokra, akik úgy vélik, hogy személyiségük stabil ezek nem hatnak, mert pont tesznek arra, hogy ki mit gondol róluk. Ellenben azok, akik szerint a személyiség változik és folyamatosan gyarapodik, azokat sokkal jobban bántja a szakítás. Nem értik, okokat keresnek, és persze a miértekre a választ. Jó hír viszont, hogy a fájdalom mindenkinél, egy idő után elkezd gyógyulni. Az idő tehát, nem csak egy közhely, tényleg segít. Ahogy a sírás is. Ne szégyelld, ha úgy zokogsz, hogy a szomszédok is hallják. A fájdalmat kiadod, és bár üresség uralkodik le a lelkeden később ez is jobb lesz. Mert megint csak az a fránya idő…
Forrás: ridikul.hu
Facebook
Pinterest